A decemberi csend úgy simult a városra, mint egy finom, puha takaró. A háztetők kicsit mintha közelebb is húzódtak volna egymáshoz, hiszen ahogyan az emberek számára, úgy nekik is sokat jelentett a társaság, a másik jelenléte. Lélegzetük lelassult, átjárta őket a meghittség és a nyugalom.
Az utcában megbúvó két szomszédos ház beszédbe elegyedett egymással: az öreg, hetven esztendős ház méltóságteljes, az idő vasfogától megtépázott tetővel, és mellette a fiatal, friss cserepekkel rakott társa, amely még mindig az újoncok lelkesedésével figyelte a világot.
– Karácsony… – sóhajtott nosztalgiával az öreg tető. – Ilyenkor mindig megváltozik a levegő, még az illata is más lesz. Tudod, fiatal barátom, láttam én már mindenféle ünnepet: kövér pelyhekkel, jégvirágos ablakokkal, hangos és halk vacsorákkal, boldog párokkal, családi összejövetelekkel. Éreztem, ahogy a friss hó puha csiklandozással telepszik rám, és hallottam az apró jégcsapok csilingelését, mintha a tél saját zenekara próbálna odafent.
A fiatal tető egyre kíváncsibb lett az átélt élményekre. – És tényleg… járt rajtad a Mikulás?
Az öreg tető felkacagott. – Hát… egyfajta kopogást gyakran hallottam ebben az időszakban. Néha a szél, néha egy eltévedt madár, néha az esőcseppek. De egyszer, régen mintha valaki tényleg végiglépdelt volna rajtam puhán, könnyedén. Talán a Mikulás volt, talán más csodalény. De az is lehet, hogy akkor nyitottabbak voltunk a földön túli dolgok megtapasztalására, amely képességünket sajnos hajlamosak voltunk elfelejteni.
Izgalmas lehetett – mondta mosolyogva a fiatal tető. – Én még csak most tanulok mindent. Azt, hogyan óvom meg a családot, az értékeiket, hogyan vezetek el minden csepp esőt, vagy éppen tartom távol a meleg nagy részét. Minden nap egy újabb feladatot tartogat. De most mintha valami más lenne. Sokkal többnek érzem magam puszta építőanyagnál. Olyan, mintha én is része lennék annak a meghittségnek, ami az év legfényesebb időszakát jellemzi.
Az öreg tető bólintott. – Ez az ünnep lényege, hiszen a figyelem a legnagyobb ajándék. Egy ház tető nélkül olyan, mint egy történet befejezés nélkül. Mi vagyunk a pont a mondat végén, a lezárás, az oltalom.
A szél finoman átlibbent a cserepek között, hópelyheket sodort a tetők fölé. A régi és új tető egyszerre sóhajtott fel, megérezve a decemberi varázst, az időtlen pillanatokat, amelyek minden évben összekötik a múltat a jelennel.
– Tudod – folytatta az öreg tető –, az ünnepekben az a szép, hogy mindenkinek mást jelentenek. Nekem az emlékezést, neked a kezdetet. De mindketten ugyanazt őrizzük: az otthon melegét. És ez minden karácsony titka.
A fiatal tető szeme ekkor felcsillant. Tudta, hogy lassan ő is megtelik majd történetekkel, hóillatú emlékekkel, halk kopogásokkal, amelyek egyszer talán mesékké érnek benne.
